Drága apám, Isten nyugosztalja, akármikor, amikor az éppen aktuális kormányt vagy annak lépéseit kritizálta/kommentálta, mindig úgy zárta a monológját: “Na nem mintha ez bárkit is érdekelne”. Én is így vagyok ezzel, valószínűleg senkit nem érdekel a véleményem, mégis.
Jött ma hozzám ez a srác, aki egy egészen apró tévécsatornánál dolgozik, kábé olyan kétszázan nézhetik, hát ő mondta, hogy ő ebből a témából annyira csinálna egy anyagot, ha megteszi, vállalok-e egy interjút. Szegény, nem tudta hová nyúl. Sok minden más mellett azt is mondtam neki, hogy az ő helyében én biztosan nem nyelvtanárokat szólaltatnék meg.
Igaz, hogy én sem aludtam egy éjjel, mikor végiggondoltam, hogy mégis mi a szar lesz velem, ha nem ezt fogom csinálni, mert akárhogy is nézzük, nincs az iratos fiókomban egy mérnöki, meg egy orvosi, meg egy bőrdíszműves diploma (meg mondjuk iratos fiókom sincs, for that matter), szóval inkább úgy fogalmaznék, hogy a diplomáim gyűjteménye inkább hajaz egy drillre, mint egy pókerre. De leszarom igazából, lehet mást is dolgozni.
Elmehetnék egy nyelviskolához is, szerveznék helyettem a tutit, fizetnék a fénymásolásaimat, behajtanák helyettem a nagy lóvét. Vagy elmehetnék egy állami intézménybe is, pont feleennyit dolgoznék egy héten és az összes iskolai szünetben otthon lógatnám a heréimet a gyerekeimmel. Utóbbi esetben mondjuk jobban járnék, ha poliandriában élnék, mert a fizetésem kábé a gyerekek reggelijét fedné, de akkor is. Igazából nem a tanárokat kell sajnálni itten, szerintem.
Végiggondoltam azonban, hogy milyen fajta emberek járnak hozzám. Jó, oké, nekem a kudarcos nyelvtanuló a profilom, de akkor is. Van egy olyan, akinek az, hogy egyáltalán megszólaljon angolul (de komolyan, az, hogy kimondja a mondat első szavát) azzal jár, hogy elpirul és leizzad. A másik úgy jött oda, hogy a barátja azt mondta, hogy ha ráveszem, hogy megszólaljon angolul, akkor előre kifizeti az első tíz órát (megszólalt). A harmadiknak olyan kisebbségi komplexusa van, hogy az óra felében arról kell győzködni, hogy ő nem egy csődtömeg. A negyedik abban a pillanatban elalszik, ha bármi, a nyelvtanra messziről is emlékeztető dologba kezdünk. Az ötödik úgy dolgozik, hogy csak a legszarabb időpontokban ér rá és akkor is csak úgy, ha két órával előbb szól, hogy jön. A hatodik 15 éve tanul, mindenféle előremenetel vagy siker nélkül, a mai napig sem tudom, hogy miért. Na jó, abbahagyom, sokan vannak. Ezek az emberek nemhiába nem mennek nyelviskolába, legtöbbjük a csoport gondolatára úgy befeszül, mint én a foghúzáskor. Négyötödük azt mondta, hogy állandóan úgy járnak, hogy elkezdik a kezdő csoportban és a negyedik óra után már mindenki ért mindent, csak ők nem, még mennek kétszer, aztán soha többet. Azt nem látni, hogy nem mindenkinek jön be az uniform, csoportos oktatás, az egy akkora baromság, hogy nehéz rá szavakat találni.
Kábé olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy holnaptól mindenki vásároljon az Intersparban, mert tök jó bolt, nagy a választék, van minden, a francnak mennénk máshová. De basszameg, ha én az Aldiban akarom megvenné a Hitzenbacher sört vagy a Lidl-ben a Lidlfoss öblítőt, akkor hadd vegyem már ott, köszi. Hadd vegyem már azt, köszi.
Vagy említhetném azt, hogy a jelenlegi iskolák nagy része totálisan képtelen a megszokottól bármilyen irányban eltérő gyerekek kezelésére vagy oktatására. Az egyik tanítványom diszlexiás. Lehet, hogy kedves az angoltanárja és mondjuk azon kívül, hogy soha nem szólítja fel, máshogy nem alázza meg, az is tény, hogy fogalma sincs, hogy mit kezdjen vele. Meg ideje sincs. Meg képesítése sincs, ha már itt tartunk. A testvére is a tanítványom, ő például elképesztő nagy királynő angolból, de neki is rossz a helyesírása, úgyhogy a tanár azt mondta, hogy ő semmilyen körülmények között ne menjen se érettségizni, se nyelvvizsgázni, ne menjen sehová. Szerencsére hozzám eljött, érettségi 100%, középfokú nyelvvizsga 86%. Nem okolom a tanárt (de, igazából kurvára de): se ideje, se lehetősége máshogy foglalkozni minden egyes gyerekkel. Nem is kell, thank goodness, azért vannak a szülei, hogy kiperkálják, hogy a szabadidejében valaki foglalkozzon vele.
De tudjátok mit? Ne jöjjön hozzám, leszarom, elmegyek BKV ellenőrnek. Menjen máshoz, ha az jobb vagy rosszabb vagy szőkébb, csak mehessen valahová. Menjen nyelviskolába, ha jó neki és ne menjen oda, ha nem jó neki.
Persze biztosan csomó magántanár megteszi majd ami kell ahhoz, hogy folytathassa a munkát: fejen pörög, letesz egy millát valami intézmény küszöbére borítékban, átoperáltatja magát bálnának, bármi.
De ha nem? Ki fogja tanítani ezeket az embereket? A szívem megszakad a gondolatra is.
