Tudom, tudom, állandóan valami bajom van. De tényleg. Mindig valami bajom van és még így is kábé az 1%-át írom le annak, amennyi bajom van az oktatással. (Sokszoros szóismétlés, tudom.)

Van egy tanítványom, egy Waldorf iskolába jár. Teljesen neki való egyébként és ezt nem azért írom, mert diszlexiás a gyerek, hanem azért, mert azokban a tárgyakban, amikből jó és érdeklik, nagyon jól ki tud teljesedni (lásd fizika meg matek meg más, számomra teljesen felfoghatatlan természettudományok), ezek mellett meg van kábé 10 ilyen tantárgy, hogy fafaragás, meg rajz, meg kézenállás, meg ilyenek. Eddig minden nagyon gromek.

Nincsenek jegyek, félévkor és év végén írásos értékelést kapnak minden tantárgyból. Ma nagy büszkén mutatta, hogy azt írták neki az angolra, hogy növekvő szorgalommal vesz részt az órán és jól fejlődik (kb. valami ilyesmi). A többit nem akarta, hogy megnézzem, de egy kicsit meg igen, úgyhogy végül csak megnéztem. Magyar nyelv és irodalom: Írásban nem értékelhető. Ennyi.

- Oké, - kérdezem tőle - de akkor miért nem értékelnek szóban?

- Ja nem, ez nem azt jelenti, csak azt, hogy nem ment.

- Nem ment az irodalom?

- De az igen, az a másik, a... mi a neve... a nyelvtan nem.

Hát jó. (Még mindig nem értem miért egyenlő az írásban nem értékelhető azzal, hogy a tanítványom irodalomból mondjuk középszar, nyelvtanból meg reménytelen.) Történelem: A jegyzeteléssel voltak gondok (duh!), ezért sok lemaradása van. Írásban nem értékelhető. (Hát ez marha meglepő, nem tud jegyzetelni a diszlexiás és lemarad, de megint ez az írásban nem értékelhető, hát könyörgöm kérdezzétek már szóban!!!)

- Na ezzel mi van? - kérdem.

- Hát nem vagyok jó az évszámokból, meg leginkább az van, hogy én nem tudom elolvasni amit ő ír, ő meg azt, amit én.

- Aha.

- Meg nem is tanulok.

- Aha, szóval ez inkább azt jelenti, hogy jobb, ha nem értékelem?

- Igen -nevet- inkább nem írt oda semmit.

Király. Német nyelv: Differenciált oktatást igényel, írásban nem értékelhető. Hát ez már mindennek a teteje, oké, értem, nem tud írni, de lépjünk már ezen túl. A szokásos párbeszéd következik.

- És ez a német?

- Áááááá - megint nevet - hát az nekem nem megy, úgyhogy inkább nem akarta odaírni, hogy szar vagyok.

Itt megkérdezem, hogy miért nem megy, jön egy hosszú sztori az előző tanárról, meg a mostaniról, elosztom kettővel amit mond, a lényeg, hogy ő valahol az elején elvesztette a fonalat és azóta sem találja, és egyáltalán nem érti a feladatokat sem amiket a többiek csinálnak.

Szóval ez van. Azért a kedvencem mégis a német, mert oké, hogy differenciált oktatást igényel, de megkapja? És a többi órán, könyörgöm, ha a gyerek nem tud jegyzetelni, akkor az nem derül ki maximum két hét alatt? És ha kiderül, akkor nem lehet, hogy valahogy változtatni kellene? Mondjuk felveszi diktafonnal. Vagy lefotózza a táblát. Vagy belevési kőbe rovásírással, hát mit tudom én.

Rohadtul utálom ezt a kifejezést, hogy nem értékelhető. Mindig van, ami értékelhető. Lehet, hogy szar, de értékelhető. Volt már egy pár érdekes gyerek a kezem alatt, tényleg volt olyan is, akire azt mondtam, hogy aranyapám, ha annyit mondasz nekem angolul, hogy oké, így, ahogy magyarul van, hagyjuk a kiejtést, csak tudjad utánam mondani, hogy oké, iszonyatosan boldog leszek, meg te is az lehetsz. Azt is tudom, hogy a diszlexiás, diszgráfiás, mindegy, hogy milyen tanulási zavaros gyerekek egy része (nagy része? tényleg nem tudom...) pontosan tudja, hogy hogyan lehet bebújni a cimke mögé és azt mondani, hogy ja, én nem tudok írni, én nem tudom elolvasni, nekem felmentésem van, nekem már születésemkor megmondták, hogy sosem fogok tudni írni (se), úgyhogy ne is próbáljam, aztán ezért nem is próbáltam inkább.....ésatöbbiésatöbbiésatöbbi. Ilyenkor én mindig azt mondtam nekik, hogy oké fiam, hogy leírni nem tudod, de azért hallani hallod, nem? Kimondani ki tudod, nem? Na, akkor essél neki.

A lényeg: tarthatatlannak és felháborítónak tartom azt, hogy nincs differenciálás. A többségi iskolában nincs - oké, elfogadom. (A fenét, nem fogadom el, de megszoktam.) De hogy egy Waldorfban se legyen, az elszomorító. Tarthatatlannak és felháborítónak tartom, hogy mivel a tanárok nem tudnak vagy nem akarnak (nem akarok senkit bántani, szóval mondjuk azt, hogy nincs módjuk rá) a megszokottól eltérő eszközökkel tanítani, de azt azért már tudják, hogy egy diszes gyerekkel csínján kell bánni, inkább bebújnak e mögé az üres frázis mögé, hogy írásban nem értékelhető. Ez tök jó, a gyerek nem fog reklamálni, a szülő nem fog reklamálni, ő semmi rosszat nem írt és nem is fog mondani, mindenki le van védve, wink-wink, nudge-nudge, csak éppen a gyerek úgy jön ki az iskolából, hogy egy tehetetlen, béna, tudatlan senki lesz, aki nem érti majd, hogy miért nem vették fel az egyetemre, ha meg felvették, akkor ott miért nem kaphat mindenből felmentést, mert addigra már megszokta, hogy neki az égvilágon semmit, de semmit nem kell csinálni a közoktatási intézményekben, mert ő írásban nem értékelhető. Ha szerencséje van, ott is szociálisan érzékeny tanári karra (vagy elég határozott esélyegyenlőségi biztosra) akad, akik asszisztálnak majd ahhoz, hogy valahogy diplomát szerezzen, negyedannyi tudással vagy erőfeszítéssel, mint a nem diszes társai és hajrá! Legyen közgazdász úgy, hogy az életében egy értelmes mondatot nem kellett leírnia vagy úgy, hogy nem beszél semmilyen idegen nyelvet semmilyen szinten, hiszen az alól is kapott felmentést.

Most biztos nagyon kegyetlennek hangzom, pedig aki olvassa ezt a blogot, tudhatja, hogy semmi más nem hoz annyira lázba, mint az, hogy mindenkinek mindent lehessen, mindenkiből kihozzuk a legtöbbet, hogy senkinek ne mondjuk, hogy úgyse fog sikerülni. De miért nem lehet kihozni ezekből a gyerekekből is a maximumot? Nem tudod leírni? Hát ne írd le, vedd fel. Nem tudsz olvasni? Ne olvasd el, nézd meg filmen, vagy szkenneld be, használj szövegfelolvasó programot, vagy mondja fel neked anyukád diktafonra, vagy mittudomén. Hát érdekel engem, hogy hogyan jut információhoz?! Dehogy érdekel, az a lényeg, hogy a vége az legyen, hogy ha azt mondom, hogy Battle of Hastings, akkor tudja, hogy 1066 és hogy ezt azért tudja mert lefestette vagy mert a nagymamája keresztöltéssel belehímezte az alkarjába, az az eredmény szempontjából teljesen mindegy. (Tényleg nem akarok ilyet mondani, hogy mondja fel neki a tanár, bár mondjuk akkor lehetne teljesen biztos abban, hogy jót tanul meg a gyerek, de azért legyünk reálisak.) Persze, ha lefotózza azt, amit az órán a táblára írok, akkor nem fog jegyzetelni, hanem hülyéskedni fog. Hát igen, ha csak az foglalja le a gyereket az órán, hogy mozgatjuk a kezét, akkor tényleg ez fog történni. De mondjuk ha két hexameter között mond a tanár valami vicceset, akkor lehet, hogy nem fog a gyerek unatkozni. (Persze az is lehet, hogy igen, a végeredmény szempontjából ez megint teljesen lényegtelen.)

És mint általában, most is elvesztettem a saját fonalam és fogalmam sincs, hogy hová akartam ezt az egész ömlengést kifuttatni, de azt hiszem, hogy talán oda, hogy lécci, tanárok, ne csináljátok azt, hogy bejön a diszes, rájöttök, hogy nála az nem fog menni, ami a többinél, de nem tudjátok, hogy mit kellene csinálni, vagy tudjátok, de az olyan bonyi, úgyhogy inkább csak hagyjátok ülni, aztán persze nem tud semmit és akkor adtok neki egy kettest vagy egy írásban nem értékelhetőt, hogy senkinek ne essen bántódása. Hanem, tanárok, lécci csináljátok már azt, hogy kicsit odafigyeltek rá és megnézitek, hogy hogyan tudna mégiscsak ő tanulni, segítsetek neki megtalálni a módját, és ha megvan a módja, akkor lécci tapossátok már ki a belét, ha nem tanul meg lusta és lécci kurvára buktassátok már meg, mint az összes többit, aki nem tanul de nincs szakértői véleménye. Ezt hívják esélyegyenlőségnek ugyanis.