Napok óta azon kínlódunk, hogy milyen szöveget írjunk a szórólapunkra (amit mi poszternek hívunk, mert akkora lesz). Eleve itt az első kérdés, hogy tegezzünk-e vagy magázzunk? Semmit nem utálok jobban, mint a bratyizást, nekem ne akarjon valaki rögtön a legjobb haverom lenni. Emlékszem mennyire fel voltam háborodva, mikor az IKEA megnyílt Magyarországon és nekiálltak engem letegezni, mint vásárlót. Akkor azt gondoltam, hogy meg vannak ezek őrülve, oké, hogy Svédországban mindenki tegez mindenkit (bár van magázás, de nem használják, annak idején a Svédországban élő barátom úgy fogalmazott, hogy a királynőt azért valószínűleg magázná, de az alatt senkit sem). Aztán megszoktam, most már fel sem tűnik. Pedig minden más áruház, szolgáltatás, anyámkínja magázva szól az emberhez, természetes, nem bratyizunk, lásd fent.
A gond az, hogy mi nem akarunk szolgáltatni. A honlapunkon is az áll: szolgáltatás és árak. De mi nem akarunk szolgáltatni és komolyan, ha tehetnénk, még pénzt se kérnénk érte. Magázva viszont csak olyan szövegeket bírunk összeeszkábálni, mintha linóleumot vagy hashajtót próbálnánk eladni. Garantáltan megszabadítjuk lábgombájától 2 héten belül. Modoros, mesterkélt, aaarrrrgh.
A másik, hogy azt, amit egész életünkben csináltunk, amit áprilisban a csakazértis!ban is csinálni akarunk, nem lehet leírni 5-6 hangzatos frázissal vagy hívószóval. Hogy a francba írjam rá egy plakátra anélkül, hogy sablonos legyen, hogy nálunk nyugi van, lazaság van, para nincs, bármi pálya, minden jöhet, semmi sem gáz. Ha valakinek szar napja van, elmegyünk vele sörözni vagy főzünk neki egy kávét. Ha szép az idő, elmegyünk sétálni, kb. 3 perc a Templom tér és annál jobb eszközt, mint az embereket nézni a present continuous megtanulásához el sem lehet képzelni. Vagy azt sem mondhatjuk, hogy nálunk nincs nyelvtan tanulás, csak beszéd. Van, akinek tök nem jön be, hogy mindig csak beszéljen, úgy érzi, hogy akkor nem tanult semmit, sőt, vannak kifejezetten táblázatfüggők is, amíg valami nincs táblázatban, addig az nem is létezik. (Valószínűleg ilyen lehetett Gérnyi Andris tanítványa is a cd-vel.) Hát ki vagyok én, hogy megfosszam ettől az örömtől?! Úgy berakom neki táblázatba az angolt, hogy olyat még nem látott. És nem azért mosolygunk valakire, mert az óra végén otthagyja a lóvét, hanem mert mi ilyen hippi brigád vagyunk, szeretjük az embereket.
A harmadik az, hogy annyira sablonosan, elcsépelten, lerágott csontan, klisén lehet csak fogalmazni egy ilyen szórólapposzterplakáton, hogy az embernek hányingere lesz tőle. A mai nap végére úgy éreztem, hogy ha még egyszer ki kell mondanom, el kell olvasnom vagy le kell írnom, hogy nyelvoktatás, biztosan elhányom magam. Vagy tanuló. Úristen, tanuló, diák, tanítvány, hát mi vagyok én, Yoda mester vagy az ifjú Werther? Egyénre szabott, kiscsoportos, szuperhatékony, élvezetes, rugalmas, a tanuló igényeit kielégítő blablablablablablablabla (van egy nagyon jó barátnőm, aki annyira tudott unatkozni az órákon az egyetemen, hogy emlékszem, egyszer egy Pre-rafaeliták szemináriumon kinyitotta a füzetét és amíg az óra tartott - 90 perc - csak annyit írt egymás után, gyöngy betűkkel, hogy blablablabla.... rengeteg oldalt teleírt. az óra végén becsukta a füzetet és eltette a tollát.) Hiába vagyunk rugalmasak, ha mindenki ezt írja, hiába vagyunk egyénre szabottak, ha mindenki ezt ígéri. Hogyan lehet azt leírni, hogy figyelj, szerintem gyere el, mert marha jól fogod érezni magad, mert tökre viccesek vagyunk és még baromi jó tanárok is? Eleve, aki olyat ír magáról, hogy vicces, az a tapasztalataim szerint egészen biztosan nem az. De mégis kellene, hogy legyen valami frappáns módja annak, hogy leírjuk, hogy mit csinálunk, nem lehet elvárni mindenkitől, hogy oldalnyi magyarázatokat olvasson a weboldalunkon vagy a sztorikból próbálja meg kihámozni, hogy mi az ábra itta blogon.
Jó, hát tényleg az lesz, hogy valami teljesen nonszensz hülyeséget fogunk ráírni azokra a papírokra, aztán lesz, ami lesz. Az IKEÁnak bejött.
